1. A tökéletességre való törekvés TÉNYLEG a hatékonyság rovására mehet. Ezerszer hallottam/olvastam már ezt, és az élet legtöbb területén ehhez is tartom magam, de csak most tapasztalom igazán, hogy mennyit segít a fogyásban is. A paleolit táplálkozást még mindig nagyszerűnek tartom, de egyelőre nem szeretnék vele próbálkozni, mert csak frusztrálna a sok tiltás. A mai vacsorám például tejszínes borsóleves fetasajttal – egyik eleme sem paleo, de milyen finom Emellett laktató, alacsony a glikémiás indexe, van benne rost, van benne “zöldség” (ha úgy vesszük), van benne fehérje… És nem csak a nem-paleóság vele a “baj”, hanem az is, hogy konzervborsóból csináltam, és sokkal jobban jártam volna egy többféle, friss zöldségekből készült zöldséglevessel, de ma este semmi kedvem nem volt egy ilyenbe belekezdeni, és ezt volt a “next best thing”.

Forrás: peacehospice.co.uk

2. Oké, oké, lehet, hogy összességében a bevitt kalóriák száma számít, de a minőség fontosabbnak tűnik nekem a mennyiségnél, mégpedig azért, mert a jó minőségű ételek tovább tartják távol az éhséget. Erre már a múltkor is kitértem, amikor azon nyafogtam, hogy a teljes kiőrlésű kifli sem laktat olyan jól, mint várnám, és most csak azért említem meg, mert ma is volt egy ezzel kapcsolatos élményem. Regényt írhatnék arról, hogy miért, de ma meg kellett ennem nem tehetek róla megettem egy fehér zsemlét két szelet sonkával és egy tojással. Két óráig bírtam. Ennél még egy csésze zöld tea is jobban működik.

3. Olyan stabil a vércukorszintem, amilyen 10 éve nem volt. Azt ugyan nem mérem, hogy milyen magasra megy fel, de az biztos, hogy nem szokott akkorákat zuhanni, mint korábban. Ez azt jelenti, hogy ha valami miatt nem tudok eleget enni, és esetleg órákig éhes maradok, nem leszek rosszul, nem kezdek izzadni, remegni, idegeskedni.

Szóval hajrá, én!

Hat (vagy talán hét?) napja próbálom újra megtalálni az egyensúlyt és fogyni egy keveset. A következőket azért fogom leírni, hogy ha a jövőben jönnek nehéz percek, újra tudjam mindezeket olvasni és motiválni tudjam magam.

1. Először is, nincs szükségem olyan sok ételre, mint amennyit korábban megettem. Nem fosztom meg magam semmitől azzal, hogy nem zabálok. Sőt, a jobban megválogatott ételek több tápanyagot is tartalmaznak. Ha egy pillanatra is úgy érzem, hogy most szenvednem kell, mert elveszek magamtól valamit, muszáj arra gondolnom, hogy a testemnek egyszerűen nincs szüksége arra a csokira, arra a kínaira, arra a fehér csodakiflire, a lelkemnek meg talán van, de inkább megveszztegetem valamivel és elterelem szépen a figyelmét.

2. A több és jobb minőségű tápanyagnak, a sok fehérjének és a korlátozott mennyiségű “rossz” szénhidrátnak köszönhetően nem is vagyok olyan éhes, mint amilyenre számítottam. Egy teljes kiőrlésű gabonából készült kifli sajttal és sonkával pont annyi ideig tart jóllakottan, mint 3 szelet puffasztott búza sonkával, sőt, mint egy uborkából, mozzarellából és sonkából összeállított tál. Akkor minek egyem a kiflit?

forrás: organicfertilitybible.com

3. A sok szénhidrátot tartalmazó ételek csak álmosítanak, gondolom, a vércukoremelő hatásuk miatt (?). Ha eddig nem is hittem el, most már tudom, miért kellett reggeli után mindig a kávé!

4. Az ilyen ételek szomjassá tesznek. Ennek olvastam is a magyarázatát valahol, köze van talán az inzulinhoz, nem is tudom, de a lényeg az, hogy múlt kedd óta egyszer sem éreztem azt a kínzó szomjúságot, amit régebben egy tésztás, kenyeres étel után.

5. Nem is értem, de pont annyi ideig maradok jóllakva egy tál leves után, ha van benne tészta, ha nincs… Persze a csipetke nagyon finom tud lenni, de haszontalan, sőt, ha feleslegesen viszem be, akkor igazából káros is.

6. A “titok”, amit már ezerszer olvastam, de csak most tapasztalom igazán: mindig kell itthon tartani elegendő mennyiségű és jó minőségű ételt. Macerás 2-3-4 naponta bevásárolni, sőt, néha a lenti zöldséges is messzinek tűnik, de kell ez a gyakoriság, ha cél az, hogy mindig legyen itthon friss zöldség és gyümölcs. Ha este fáradtan hazaesek és nincs itthon semmi, amiből 10 percen belül valami finomat össze tudok dobni, akkor jön a donpepe.hu, ahonnan biztos nem salátát fogok rendelni.

forrás: crossfitanaerobicinc.com

7. Apropó, ételrendelés és kajáldák. Drágán és könnyen lehet rendelni vagy elmenni valahová, viszont két dolgot lehet tenni olcsón és könnyen:  tésztás és rizses ételeket  főzni, vagy elkészíteni valami tápláló, finom, viszonylag alacsony szénhidráttartalmú és alacsony glikémiás indexű/terhelésű cuccot. Akkor?

8. Rengeteg módszer van, amik közül lehet választani, de nem biztos, hogy kell. Nagyon sok módszer mellett rendkívül meggyőzően érvelnek a kitalálóik és a követőik, és a legtöbb módszerben meg is lehet találni a logikát. Ezek közül eleve nehéz választani, és még ha sikerül is, gyakran azzal lehet szembesülni, hogy a módszer nagyágyúi egyszercsak képesek és meggondolják magukat  tapasztalataiknak megfelelően finomítanak a rendszeren. A paleó külföldi atyja nem sajtpárti, a hazai meghonosítónak meg akkora problémája már nincs vele, a Zónás bácsi kiad öt könyvet az átlagembernek, a sportolónak, ennek, annak, meg amannak, Schobert Norbi meg csak átkódol és átkódol és átkódol és aztán meg már egyáltalán nem kódol. Ez ahhoz vezethet, hogy áll az ember a hűtő előtt és egy darab kolbász vagy körte fölött agonizál. Szóval a megoldás, szerintem: kitapasztalni, mi működik, és nem a legújabb tiszteletreméltó szakembert hallgatni.

9. A krumpliról nem mondok le. De hosszas, önmagammal folytatott tárgyalások után arra jutottam, hogy nincs rá mindennap szükségem, hetente egyszer-kétszer meg kell, és kész.

10. Végül pedig, ami a hosszas tárgyalásokat illeti: hosszú távon kifizetődő, ha nem gondolok sokat az evésre, és az élelem beszerzése, elkészítése és elfogyasztása nincs központi szerepben az életemben. Ezt Tracy Reifkind legutóbbi bejegyzései segítettek megérteni, ha jól emlékszem. Ha ő írt a vécépapírról, akkor ő volt az

Ha egy hét múlva megint ki sem látszom majd a spagetti mögül, azt is megírom.

forrás: graphicleftovers.com

Azt a bácsit meg nem kéne ennyire büntetni 1.10-től. Minek.

Kinek ártott, kérdezem én.

A férfinak nincs joga fizikai edzés területén amatőrnek lennie. Szégyen számára anélkül megöregedni, hogy látta volna azt a szépséget és erőt, amire a teste képes.

Ezt mindenki ismeri, ugye? A tanulság, a legfontosabb rész azonban általában lemarad. Az idézet bővebb formája másik fordításban ugyanis így hangzik:

Szégyenletes dolog, ha valaki nem törődik testével, s megvénül, mielőtt a testi szépségnek és erőnek teljében láthatta volna önmagát, márpedig nem láthatja ezt, aki nem törődik testével, mert hát nem jő az magától.

Szerintem ez a változat sokkal nagyobb hangsúlyt helyez arra, hogy bizony nem a hátbládtól meg a fogyasztószertől kell várni az eredményt.

És még valami: tudtátok, hogy a gymnos (γυμνος) görög szó pucért jelent? Az ókori görögök, úgy tűnik, ruhátlanul tolták. Ebből lett például a gymnasium mint tornaterem, és persze a gimnasztika meg gymnastics meg ginástica is

Ott a görög!

Mindezt Takács Ferenc Ép testben… című könyvéből tudom, még tavaly vettem 100 forintért egy antikváriumban, és azóta is a legtöbb idejét a polcon tölti, pedig érdekesnek tűnik.

Szóval, ami történt: a legtöbb óra hasprésekkel, térdelős fekvőtámaszokkal és lábemelgetésekkel telt. Ez utóbbit eljátszottuk ülve, állva, fekve, oldalra, előre, hátra, egyenes lábbal, behajlított lábbal, egy lábbal, jobb esetben háton fekve páros lábbal. Egyszer használtunk kosárlabdát,  a harmadik órán. Ezt adogattuk, mint a Sekiloníl, jobbról balra, balról jobbra, elölről hátra, hátulról előre, mindenhogy. Feldobtuk, megpördültünk, elkaptuk, vagy feldobtuk elől és elkaptuk el kellett volna kapnunk hátul, és fordítva. A tanár mindig megpróbálta bemutatni, mit vár, de csak elvétve sikerült, legyünk őszinték.

Kétszer használtunk ugrókötelet, az egyikről már írtam is, másodszor zsámolyokkal kombináltuk valamikor a 7-8. óra környékén. Párban dolgoztunk: amíg az egyikünk ugrott mondjuk harmincat páros lábbal a kötéllel, addig a másik ugrált a zsámolyra elölről vagy oldalról, páros vagy váltott lábbal. Értitek: hetekig fekszünk és hasprésezünk, utána meg adunk a térdeknek meg mindennek egy kis high impact halálugrás-sorozattal.

Aztán egyszer meg az volt, hogy vagy 50 ember (két csoport összevonva) felállt két egymással szemben lévő sorba, nagyon szorosan, nagyon összenyomva, és 2-3 kilós medicinlabdákat dobálgattunk egymásnak. Like, really? Végülis nem panaszkodom, csak egyszer talált térden egy eltévedt labda, volt, aki rosszabbul járt.

Aztán, felméréseket is csináltunk ám, mert ha valaki diplomázni akar Debrecenben, annak kötelező testnevelésre járnia, és aki jár, annak kötelező teljesítenie a HunagroFit próbát, tehát máma má nem úgy van, hogy párszáz kredit, néhány nyelvvizsga, kettő diplomamunka és egy-két államvizsga, és hipp-hopp megvan egy mesterdiploma, hanem már kettő-három darab Cooper-tesztet is teljesíteni kell.

Ahányszor vesz fel az ember tesit, annyiszor kell megcsinálni a próbát. Az én első félévem során még nem volt kötelező, aztán nem is Coopert csináltam, hanem az oktató által választott ingafutásos tesztet, de most nem menekültem, megvolt a Cooper. 1800m sikerül ( emlékeztetőül, ha valakinek már feledésbe merültek volna a középiskolai éves futótesztek: ezt ugye 12 perc alatt). Ha jól tudom, ezzel pont az edzetlenség határát súrolom, és talán éppen átcsúszok az átlagosba, de messze nem átlagosnak éreztem ezt az eredményt, inkább átlagon alulinak – viszont az erőfeszítést átlagon felülinek.

trainharder.co.uk

Háromkilós medicinlabda fej fölött való hátradobása volt a másik teszt, itt 8 méter valamennyi lett volna a “jól megfelelelt” szint. Ha jól emlékszem, 5 és fél méter körül dobtam, talán (hátha) 6 és fél. Felülések voltak még 4 perc alatt, nem rögzített lábbal, tarkóra tartott kezekkel, 80  a jó eredmény, nekem 79 lett. Fekvőtámasz: 15 a jó eredmény  a nem térdelős változatból, talajig persze, nekem 20 lett.

A futással elment egy óra, a labdadobás, fekvőtámasz és felülés viszont csak oda voltak dobva egy-egy óra végére. Hát ennyi. A tanárról nem merek írni többet, ki tudja, ki olvas mit és mihez kezd vele. Ja, csak még annyit: maga Cooper doktor írt arról, hogy nem szerencsés egy kis körön belül mindig ugyanabba az irányba futni, pláne akkor nem, amikor egy pici, levegőtlen tornateremről van szó és hetente 15-20 körről.

A többi néma csend.

(CrossFit-videó, megjegyzem. )

Ezután átmentünk egy kisebb terembe és megejtettük a szokásos tornás blokkot. Most végig volt zene, de megint azt mondom, bár ne lett volna. Nagyon szenvedélyes-szenvedős zene ez a tuc-tuc műfaj. Egy nő könyörög, hogy engedje már el őt a pasi, egy másik esdekel, hogy ugyan lőjék már le, egy férfi részletezi, mennyire magányos… És mégis, rájöttem, hogy sok értelme volt azért ennek is: mindig ritmusra mozogtunk és ez nagyon megkönnyítette a munkát. Másrészt viszont ha lassabban és alaposabban mozogtunk volna, talán hatásosabbak lettek volna a gyakorlatok. (Na jó, ezt most már olyan, mintha 3-4 ember vitatkozna itt, nem akar még valaki beszállni? )

Maguk a gyakorlatok: állásban kis törzsdöntések oldalra tarkóra tett kézzel, lábemelés oldalra, előre, hátra, kis guggolások, nem teljes kitörések, és sokféle kargyakorlat: kis körzések oldalra kinyújtott karral, karkeresztezések elől nyújtott könyökkel meg egy csomó hasonló dolog, amiket annak idején Rubint Réka-dvd-ken láttam. És csináltam. Vállalom.

Aztán hanyattfekvésben jöttek a hasprések, csípőemelések hajlított térddel, hasonfekvésben törzsemelések, lábemelések, és – dobpergés – fekvőtámaszok is voltak! Kétszer vagy háromszor 10, térdelve. A tanár lógatta a fejét, így az ért le elsőnek. Szerintem ez annyira nem jó ötlet, ha már térdről megy, legyen minden szabályos. Egyébként úgy két hónapja kezdtem el igazán érteni és értékelni az ilyen fekvőtámaszt: nem arról van itt szó, hogy az ember négykézláb esztelenül hajlítgatja a könyökét az örökkévalóságig. Ha ugyanúgy feszít a törzs és a far, mint a rendes fekvőtámasznál, akkor ez is kemény gyakorlat. Erre mellesleg akkor jöttem rá, mikor télen sok- jónéhány pár hetes edzéskihagyás után fekvőzni óhajtottam volna, de nem nagyon ment.

Örültem közben, hogy jól mennek a gyakorlatok. Inkább unatkoztam közben, mint szenvedtem, pedig minden nagyon szabályosan akartam csinálni. “Égett” is majdnem minden használt izmom egyszer vagy többször az óra során, de összességében nem volt nehéz. Ez az ugrálós részre nem vonatozik, ott azért rendesen elégedetlenkedtem …) És mégis, másnap izomlázam volt a hasamban, lábamban, a fenekemben, és, ha jól emlékszem, a mellizmaimban is. Jaj, csak az a zene kicsit visszafogottabb lenne…

Oké, első lépés megvolt, de ezután jött az, hogy átmentünk egy másik terembe és 10 percig csak üldögéltünk, mert a tanár névsorolvasást tartott azzal a csoporttal, akikkel bemelegítettünk, mert az ő tanáruk épp nem volt ott. Egyik percben még loholtunk végig a termen, a másikban meg csak álldogáltunk és ültünk… Amikor visszajött a tanár, tartott egy szintén legalább 8-10 perces elméleti blokkot, ami dicséretes és hasznos, de megint csak “ülőmunka”. Elmondta, hogy hogyan kell helyesen haspréseket végezni: derék leszorít, karok lazán összeérnek a tarkón, a könyök sosem jön előre, talpak a talajon, satöbbi. Aztán arról beszélt, hogy amikor állva vagy fekve lábemeléseket végzünk bármilyen irányba, a lábizmoknak mindig tónusban kell lenniük, tehát a lábfejet mindig vagy le kell feszíteni, vagy vissza. A levegővételt is megemlítette, ugye hogy mindig akkor fújjuk ki a levegőt, mikor tényleges izommunka van.

Mondta azt is, hogy mindig hasonló bemelegítés lesz, aztán pedig főleg talajon végzett gyakorlatok, néha vizespalackkal, labdával, ezzel-azzal, és hogy lesznek “pilates-szerű gyakorlatok” is.

Ezután ezt mind pontosan át is ültettük gyakorlatba: 10 gyors hasprés egyenesen fel, 10 jobbra és 10 balra, aztán sokáig csak lábemelések: oldalfekvésben fel és előre, egyenes vagy térdben hajlított lábbal, aztán háton fekve könyöktámasszal előre szintén több variációban. Ezeket nem találtam túl nehéznek, de azért éreztem az izmaimat. Elsőre nagyjából ennyire jutott csak idő.

Például. Forrás: fittmamablog.hu

A zene itt találkozott a gimnasztikával, sajnos, többet a trauma miatt nem tudok mondani.

Az intenzív (zenementes) bemelegítésnek nagyon örültem, az is jó volt, hogy volt egy kis elmélet, bár tudom, hogy 25 emberre úgysem lehet igazán odafigyelni, szóval ha valaki nem a megbeszélteknek megfelelően végzi  a gyakorlatot, semmi nem történik – főleg azért nem, mert a tanár is csinál velünk együtt mindent, úgyhogy esélye sincs arra, hogy hibákat javítgasson.

Mindegy, jó lesz ez, lett is tőle egy kevés izomlázam. Egyszer majd jövök a második felvonással.

Érdekes volt megtapasztalni, hogy tényleg sokat fejlődött a koordinációs kézségem a félév végére, és mivel jobban tudatában voltam annak, hogy akkor most melyik is a jobb meg a bal lábam,  a koreográfiákat is jobban meg tudtam jegyezni. Ennek annyira örültem, hogy mikor egyszercsak összeállt minden és inkább hasonlított az egész egy lendületes táncra, mint kacsatotyogásra, rendszeresen beleborzongtam.

Volt egyszer egy olyan rész, amikor két oldalirányú keresztlépés jött egymás után, egyszer elől kellett keresztezni a lábakat, aztán hátul, aztán, amikor néhány lépéssel később ugyanezt meg kellett csinálni a másik irányba is, előbb jött a hátulkeresztezés. Időbe telt, amíg ez leesett nekem, de jó érzés volt, mikor sikerült. A másik dolog, amivel folyton gondban voltam, az az, hogy ha jobbra indultunk és volt közben egy 180-as vagy teljes forgás az egyik irányba, akkor  a koreográfia második felében, balra indulva, forogni is a másik irányba kellett. Na ezt sosem szoktam meg.

Az óra végi “erősítés” általában 10-15 percig tartott, és mindig használtunk valamit: hol nagylabdát, hol gumiszalagot, hol pedig csak egy stepet, amin mondjuk fekvőtámaszozni kellett. Volt egyszer egy olyan fekvőtámaszos feladat, ahol le kellett tenni a térdeket, a kezeket fel kellett tenni a steppadra, és minikarhajlításokat kellett végezni minél gyorsabban. Nagyjából félig kellett lemenni, és, ha jól emlékszem, ebből 20 ismétlés is elég volt nekem ahhoz, hogy két napig mellizomlázam legyen. A többi gyakorlat viszont nem volt vészes: kis terpeszben oldalra lépegetés úgy, hogy gumiszalag volt a két láb körül, tricepsz- és bicepszgyakorlatok félliteres vizespalackkal, hasprések labdán és talajon.

A legutolsó órán pedig kimentünk futni. Pár kört kellett megtenni egy pályán,  már nem emlékszem, mennyit, de aki készen volt, leléphetett. Emlékszem, mennyire örültem, hogy az elsők között lettem kész, pedig nincs sok tapasztalatom a futás terén. A leghosszabb táv, amit valaha egyben lefutottam, 3 km volt, és azt is úgy, hogy előtte hónapokig el-eljártam kocogni.

Más: amire nagyon emlékszem, mert nagyon megütött: a lányok nagy része meg sem próbálta rendesen csinálni a dolgokat. Biztosan sokan voltak közülük, akik csak azért kötöttek ki ott, amiért én: mert nem volt más választásuk, de ha már ott voltak, igazán megpróbálhatták volna a legtöbbet kihozni belőle. Térdhúzásnál éppen csak behajlították a lábukat, én meg igyekeztem egészen a mellkasomig felhúzni, vagy legrosszabb esetben is legalább vízszintesig, vagy karemelésnél hajlított könyökkel nagy nehezen fejmagasságig  lendítették a karjukat ahelyett, hogy egyenesen a fülük mellé emelték volna. Mégiscsak jobban fejlődik az állóképesség meg több kalória ég, ha kihasználjuk a rendelkezésre álló mozgásterjedelmet. Persze van, aki tényleg nem tudja  a feje fölé emelni a karját – ez még ijesztőbb, mintha szimplán lusta lenne.

A tanárról egyébként nem őrzök túl szép emlékeket: nem bírta túlkiabálni a hangos és amúgy gagyi zenét, de nem halkította volna le, nem haladt fokozatosan, hanem egy viszonylag bonyolult kombóval kezdett már az első órán is, az izomformáló blokk pedig… hát, én nem szeretem  a haspréseket. De ezt mintha már mondtam volna.

(A képen CrossFitternek öltözve unatkozom, valószínűleg az erősítős részben. Ekkor még nem kettlebelleztem, hanem agyonmódosított CrossFit-edzéseket végeztem, vagyis inkább maradjuk annyiban, hogy az, amit hideg őszi-téli-tavaszi estéken az albérlet mögötti játszótéren műveltem, inkább csak CrossFit által inspirált funkcionális, intenzív köredzés volt. CrossFit-pólóban. )

Ennek ellenére csodaszép időszak volt ez az életemben: gyönyörű volt a tavasz, friss szerelmes voltam, hasznos és érdekes tárgyakat tanultunk az egyetemen… A teremből, ahol az órát tartották, diákigazolvány felmutatásával lehetett kölcsönözni foci- és kosárlabdát, szóval a tavasz és a szerelem egyenes következménye volt, hogy aerobik után fogtuk magunkat és a terem melletti kinti pályán még egy-másfél órán keresztül kosaraztunk vagy fociztunk, illetve Ő rúgta felém a labdát, én meg ijedten elszaladtam előle. Persze néhány alkalom után már cselezgettem meg szoknyát adtam, (vagy hogy mondják ezt???), szóval néhány hónap alatt nemcsak az aerobik volt az a sport, amivel sikerült egy kicsit megismerkedni.

Összességében, annyira nem volt nagy élmény, hogy rendszeresen csináljam, de nagyon örülök, hogy láttam ilyet is, ráadásul még fejlődni is tudtam benne. Nem bántam volna, ha az állóképességileg vagy “izmilag” is nagyobb kihívást jelent, de hát kötelező volt, ingyen volt, sokszor élvezhető is volt… szóval nem panaszkodom.

Idén  zenés gimnasztikát sikerült felvennem. Nem akarom megírni, hogy melyik időpontban van és hol, vagy hogy melyik tanár tartja. Ez valamiféle álságos diszkréció miatt van: ha már szidni fogom (mert szerintem fogom), akkor legalább nem  hozom nyilvánosságra a tanár nevét, viszont annyira meg nem vagyok lady, hogy visszatartsam az esetlegesen negatív véleményem.

Elgondolkodtató, hogy annak a nevét, akitől kettlebellezni tanultam, sosem titkoltam.

Na  mindegy, a lényeg, hogy írok majd a kalandjaimról és arról, hogy mennyit fejlődöm majd májusig.

A héten voltam túl életem legnehezebb vizsgáján, nehezebbnek éreztem még az államvizsgánál is. Amerikai irodalom volt a téma, úgyhogy E.E. Cummings-zel keltem, Willa Cather-rel feküdtem, és Melville-lel álmodtam.  Szóval, mikor először hallottam ezt a dalt, nagyon értékeltem benne a gyilkos bálnát, és el is képzeltem rögvest, ahogy húzza maga után az ex-Fall Out Boy-os gyerekeket. Így szinte biztos is voltam benne, hogy Melville-t húzom, de végül olyan snassz tételekkel kellett megelégednem, mint Emerson és Hemingway. Nem baj, legalább vége, lehet dolgozni, olvasni, edzeni, házimunkát végezni.

(A Friday Night szövege a linkre kattintva olvasható.)

Mennyi hihetetlen dolog történt velem egy év alatt! Ha csak azokat a dolgokat nézem, amikről itt is írtam: hosszú gondolkozás után elkezdtem kettlebellezni (amiről az eddigi legolvasottabb bejegyzésem is szól), megtanultam egy csomó új gyakorlatot, legalábbis azt hittem, hogy megtanultam (de erről már nyavalyogtam eleget), vettem is belleket. Pár hónap alatt nagyon sokat változott az edzésprogramom, a testem, az erőm. Közben többször is változott a saját magamról, a képességeimről és a kettlebellről alkotott véleményem is. És, ha belegondolok, ezek még a legkisebb változások közé tartoznak, amiket ez az őrült és nehéz év hozott.

Maga a kettlebellezés is ennek a blognak köszönhető, hiszen a blogvilágban “ismertem meg” olyan embereket, akik segítettek dönteni. Sok-sok szívmelengető kommentet kaptam, no meg egyszer-kétszer érkezett olyan hozzászólás is, amit nem épp a jóakarat irányított, de hát ez megesik.

Egy idő után lecsökkent a blogigényem és enyhült a közléskényszerem, de ha belegondolok, annyi jót adott ez a blog, hogy nem hagyom magára!

Na, csak ennyit akartam mondani.

Szóval majd jövök, ha tudok, addig is áldott karácsonyt és további jó blogolást és blogolvasást mindenkinek!

A Száll a kakukk fészkére című regényben a nem a műveltségéről és kifinomultságáról híres McMurphy-t pszichológiából próbálja kiokítani egy tudálékos társa a diliházban. Valami olyasmit mond neki, hogy ne legyen már olyan okos, ne egyszerűsítse le ennyire a pszichológia úttörőinek munkáját. Leszidja azért, hogy ennyire semmibe veszi például Freud, Jung és Maxwell Jones munkásságát. Erre McMurphy: “Hát én itt nem Fred Yoongról és Maxwell Jonesról beszélek…”

Ez az egyik kedvenc részem a regényből: a műveletlen, de józan paraszti ésszel azért rendelkező lázadó egy félmondattal elintézi a magasztos tudósokat. Azt akarja ezzel mondani, hogy ne jöjjön neki senki a tudománnyal vagy áltudománnyal, ő látja, amit lát, a diliház márpedig tele van hozzá nem értő “szakemberekkel”, akik csak megnehezítik a bentlakók életét.

Ez néha tud hasonlítani a fitnesziparra is: vannak nevek, alapigazságok és módszerek, akiknek és amiknek a létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen, és ha ezeket valaki szóba hozza, akkor azzal egy vitát le is lehet zárni. Csakhogy ha egy átlagember ezzel szembekerül (mint McMurphy), akkor nem biztos, hogy érti a sok okosságot és nem biztos, hogy tudja őket használni. Arra van szüksége, hogy kézzelfoghatóvá tegye neki valaki a sok elméletet.

Hát néha én is így érzem magam, nem tudok eligazodni az egymásnak ellentmondó vélemények között, és zavar, hogy mindenki azt tartja csak üdvözítőnek és igaznak, amit ő csinál, és közben csöppet arrogáns is tud lenni. Szóval én vagyok Jack Nicholson a diliházban!

 

Több magánéleti részletet osztok meg itt, mint amennyit az utca emberével ismeretlenül megosztanék – “avagy belenyúlok a saját darázsfészkembe”. Kérlek, Olvasó, hogy ha hozzá szeretnél szólni ehhez a bejegyzéshez, ne élj vissza az őszinteségemmel. Inkább oszd meg Te is a saját történetedet velünk.

Íme, az én sztorim

Első verzió:

Hát én ezt nem értem. Mit vagy ilyen éhes? Egy nő ne egyen – egy nő csak csipegessen. Nem megy le az a vércukor, ne aggódj már. És ne tornázz túl sokat. Még megsérülsz. Meg akkor izzad az ember, az meg egy nőn különösen… hát érted, milyen. Volt egy ismerősöm, egy ilyen kis csaj, aki a teremben mindig az oldalára feküdt és lábemeléseket végzett, és attól voltak formás lábai. Az edző is mondta neki, hogy a lányoknak nem szabad mást csinálni, és ennek a csajnak is ettől lettek ilyen formás lábai. Nagyon jól nézett ki. Úgyhogy szerintem te is, ha jól akarsz kinézni, csináljál ilyeneket. A guggolást azt én is csináltam, de megsérült a gerincem. Amúgy lányoknak nem jó, mert túl izmosak lesznek tőle. De tényleg, a gerincemmel van baj, mert túl nagy súllyal guggoltam, azóta nem csinálom. Vettem ezt a kondigépet, ami az egész előszobát elfoglalja, de még félig rajta van a csomagolás, majd akkor használom, ha lesz időm. Nem érdemes belekezdeni egy ilyen edzős dologba, ha nincs időm meg nincs pénzem kreatint venni. De régen nagyon erős voltam, meg jó izmos. Most csak azért véknyabb a combom, mint a tied, mert a gerincem… De amúgy jó nagy voltam. Na, visszatérve rád, te csak csinálj lányoknak való dolgokat, használd azokat a műanyag egykilós súlyzókat, amik vannak neked, és ne erőlködj. Csak túl izmos leszel, és akkor még nagyobb  lesz a combod. Szépen lábemelgetés meg ilyesmi. Ja, és a múltkor is megijesztett, hogy gyorsabban etted meg azt a két szelet pizzát, mint én. Mindig mondom, nem normális, ha egy nő eszik, az már zabálás. A csipegetés szexi.

Második verzió:

Mit is mondtál, mi is az a CrossFit? De érdekes! Tényleg. Csináljuk együtt! Mutass már néhány gyakorlatot, menjünk ki télen-nyáron, sötétben-világosban a ház mögötti játszótérre, segítek felakasztani a tornagyűrűdet, és csináljunk valamit együtt! Vegyünk egy kettlebellt! Vonatozzunk le Pestre, álljunk egy parkolóban háromnegyed órát a hidegben és esőben, és várjuk a srácot, aki el akarja adni a használt vasát. Aztán ezt tegyük egy bőröndbe, és irány haza! Ez a pszeudo-tizenhatos túl nagy, nem baj, vegyünk egy tizenkettest! Figyelj már, ez nem állapot, hogy nem tanulod meg rendesen a gyakorlatokat! Menjünk edzőhöz, valahogy csak kigazdálkodjuk! Nyugodtan hallgass zenét edzés közben, melyiket indítsam el neked? Mehet nyugodtan hangosabban is. Add ide, én szívesen videózlak. Mérem az időt is. Hány másodpercenként szóljak? Adjak valamit? Ilyen akció többet nem lesz, ezt most kell megvenni. Dehogynem, lesz rá pénzünk. Majd én lemegyek a futár elé, ne aggódj. De jól néz ki a karod! Hozzak még neked csokit?

A különbség: az első egy pszichopata gennyláda, aki rendkívül sikeresen keserítette meg egy tizenéves lány életét, a másik egy Jólelkű Férfi, aki a tenyerén hordoz. De drámát és végleteket félretéve: hogyan ütheti és hogyan egészítheti ki egymást a címben említett két dolog?

Ha nem jön össze

A klasszikus probléma:

• Fiú csak magának akarja Lányt, nem tetszik neki, hogy esetleg hímnemű partnerekkel teniszezik vagy férfi jógaoktató igazgatja a tagjait. Különben is, minek akar túl csinos lenni? Aztán a végén még túl sok önbizalma lesz és folyton nézegetni fogja magát a tükörben, aztán végleg felbátorodik és keres végre egy pasit, aki jobban bánik vele, mint én, ááá!
• Lány nem érti, miért gyúr a pasija, ott van a büdös edzőteremben azzal a sok bunkóval, a szettek között biztos bunkó vicceket mesélnek és kitárgyalják a szexuális életüket. Pfuj. Vagy miért költ ilyen sokat a biciklijére, amikor virágot is vehetne szíve hölgyének? Most komolyan, a wellnesshétvégén is futni akar? Meg mi az, hogy jógázni, neadjisten táncolni akar? Buzi-e? (Néhány férfinak talán pont emiatt nem fűlik a foga a Pilateshez,  Szöszkeboszi biztos tudna mesélni a karmikus feladatáról )

A problémán egy kis csavar:

• Fiú biztatja Lányt, hogy csináljon sok hasprést, hogy fog így neki gyereket szülni? (Ezt szó szerint így hallottam és azóta se értem.) És mi ez a kibuggyanó háj? Tüntesd már el, hogy nézel ki?!? Leszel szíves fittnek lenni, ha velem akarsz mutatkozni. Már megint itthon akarsz maradni punnyadni?  (Bizony, ebbe a végletbe bele sem gondolunk.  Timi írása hívta fel erre a figyelmem: akik csak a közös edzések közben tudnak egymásra találni és egy nyelvet beszélni, nem járnak jobban azoknál, akik egyáltalán nem edzenek együtt.)
• Lány számon kéri Fiún, miért nincs olyan kockás hasa, mint a szomszédnak és miért kell költözködésnél segítséget hívni, miért nem bírja el egyedül a szekrényt? Leszel szíves masszívnak lenni, ha velem akarsz mutatkozni.

Ha összejön

• Mindegy, hogy Fiú vagy Lány volt “előző életében” aktív, ugyanolyan jól be tudják vonni a másikat, ha pedig mindketten sportosan érkeznek a kapcsolatba, akkor vagy tudnak együtt mozogni, vagy, ahogy Szöszeboszi is írta, békén hagyják egymást és továbbra is mindketten űzik a maguk sportját. Esetleg át is csábíthatja az egyik a másikat a maga területére, mint ahogyan ez Noémiéknél történt, persze csak akkor, ha nem élnek egyikükben sem a fent említett tévképzetek. Ha Lány Pilatesezik, Fiú meg testépít, akkor csak akkor fognak félúton találkozni, ha egyik sem gondolja azt a másik mozgásformájáról, hogy nemhez kötött vagy hogy negatív irányba befolyásolja a másik személyiségét és a legrosszabbat hozza ki belőle (tehát Lány nem gondolja például azt, hogy Fiú egyből bunkó lesz és köpdösni kezd, amint kezébe vesz egy súlyzót vagy kilép a focipályára).
• Ha korábban egyikük sem volt aktív, akkor én sem látok arra esélyt, hogy ez varázsütésre megváltozzon. Ha ilyenkor az egyik fél mégis életmódot szeretne váltani, és a másik valami tévképzet miatt hátráltatja, akkor ugyanott vagyunk, hogy ne-magadra-fordíts-időt-és-pénzt-hanem-rám-vagy-ránk. De mivel ez itt a “ha összejön” című fejezet, ne erre koncentráljunk, hanem tegyük fel, hogy a másik támogatja, nem sajnálja tőle az új örömöket és vele is tart.

Magyarul: az se jó, ha a felek lehúzzák egymást, nem tisztelik a másik választását és le akarják beszélni a mozgásról, meg az se jó, ha beleerőltetik a másikat valamibe és éreztetik vele, hogy nem elég vékony/izmos/fitt/kitartó – ahogyan Kriszta is írja, ezzel óriási károkat lehet okozni még akkor is, ha a szándék tiszta.

Na meg az se jó, ha az egyik fél nézi, ahogy a másik csak tesped és kövér és beteg lesz. Az se jó, ha a féltékenység hajtja őket, az se jó, ha buta sztereotípiáik vannak bizonyos mozgásformákról. Az se jó, ha az egyik fél csak a saját fizikuma fényezésével van elfoglalva, meg az se jó, ha elhanyagolja magát és meg sem próbál vonzó lenni, kizárva így azt a fajta gyönyörű “kivirulást”, amiről Kriszti ír.

Akkor mi is a jó? Akár mozgásról, akár másról van szó, ha van kölcsönös szeretet és türelem, akkor nagy baj nem lehet.  Kameoék példája is szívmelengető, de azért nem kell  ilyen messzire mennem jó példáért. Zárásként jöjjön egy olyan hozzáállás, aminél kívánni sem lehetne jobbat. Nagy tapsot a Vőlegényemnek :

Higgye el a kedves Blogolvasó, hogy soraimat nem önreklámozás szándéka szüli, igazából el sem olvastam még, Zsuzsa mit írt, nehogy befolyásolja a gondolataimat. Szerintem a sikeres párkapcsolat egyik titka az, hogy a felek nem áldozzák fel a szenvedélyüket azért, mert a másik fél azt esetleg nem propagálja. Ha egyikük legkomolyabb céljai és vágyai a másik szemében nevetségesek, vagy irritálóak, akkor arra a párkapcsolatra lehet is önteni egy nagy vödör hideg vizet. Ha a párodnak nem tetszik, hogy mozogsz, mert attól fél, hogy nőietlen leszel, meg hogy összemegy a melled, vagy mert esetleg erősebb leszel mint ő, akkor érdemes elgondolkodni a jövőtökön. Egy nő a méreteinek bármilyen irányú megváltozása által soha nem lesz kevésbé nő. Butaság lenne a Nőiséget külső jegyekben rejlő tulajdonsággá degradálni (mellesleg a férfiak esetében is érvényes ez).

Az azonban igaz, hogy a szenvedély sokszor túlzásokhoz is vezethet. A kitörő lelkesedésnek lehet következménye a csalódás, esetleg a sérülés is. Ennek elkerülése érdekében szükség van arra , hogy a párok odafigyeljenek egymásra,  de a figyelmükkel ne akadályozzák a másikat, féltés címszó alatt ne tiltsanak meg mindenféle mozgásformát a másiknak, ami nem szivacseszközökkel és jégkorong-felszereléssel végzendő lehetőleg puha talajon. Az a mozgásforma, életmód, sport, akármi, amit tömegek űznek, és nem áll fel az ember hátán a szőr, ha meglátja például egy Tvrtko dokumentumfilmben, vagy az eszement Jackass videókban, az már eléggé biztonságos.

Azonban túlzásba másként is lehet esni. Az építő jószándékot is lehet piszkálódásként értékelni, és ledorongolni a szegény barátot, vagy barátnőt akkor is, amikor neki aggodalmával semmiféle korlátozó célja nincs. Érdemes észben tartani azt, hogy az az ember, akit valóban szeretsz, és aki valóban szeret Téged, a legnagyobb lelkesedésed idején is őszintén fog beszélni Veled, és féltése nem lesz túlzás. A kulcsszó, akármilyen lányregényesen is hangzik, a szeretet és az egymás iránt érzett tisztelet. Ha ezek megvannak, bár lehetnek kisebb összezördülések, azért még mindig minden a legnagyobb rendben van.

Fontos tudni, hogy két ember több mint egy, és amit mind a ketten biztonságosnak tartanak, az máris kétszer annyira biztonságos. Ha az egyik fél beleegyezik abba, hogy a másik sportoljon valami veszélyesnek tűnőt, azzal már vállalta is a felelősséget párja esetleges sérüléséért. Szóval oda kell figyelni, és hallgatni kell a józan észre, de még egyszer mondom, ha egy párkapcsolatban az egyik fél nagyon extrém, a másik pedig egyáltalán, még elméleti síkon sem az, akkor nagyon komoly problémákkal néznek szembe a jövőjüket illetően.

Összefoglalva: egy párkapcsolatban az a fontos, hogy ne forduljon ki senki önmagából miatta. Persze lehet kritikusnak lenni, de a kritikákról értelmesen el lehet beszélgetni, és eloszlatni minden egyes kételyt, ami egy adott szenvedéllyel kapcsolatban felmerül. Ezzel zárom soraimat, remélem sikerült valami okosat írnom, ami esetleg segíthet egy párkapcsolatában boldogtalan leányzón, vagy fiatalemberen. Így kívánok minden kedves Blogolvasónak további szép napot, olvassátok Zsuzsa blogját, én is azt teszem (nem mintha szüksége lenne reklámra )!

Egy rakás félreértést tisztáztunk, például azt, hogy attól, hogy hallottam már bizonyos alapelvekről, még nem biztos, hogy alkalmaznom kellene őket a többi alapelv megértése nélkül. Például azért snatcheltem mostanában annyit, mert azt mondják, hogy csak akkor lehetek jó valamiben, ha sokat gyakorlom. Csakhogy ha a török felállásban sem vagyok egy mester, akkor érdemes lenne inkább azt tisztázni előbb.

Mostantól a Kezdd el a kettlebellt könyvből nem csak a nyomásos létrát fogom követni, hanem úgy az egészet. Persze ez hamarabb is eszembe juthatott volna, de nem jutott Úgyhogy nem lesz semmi izgalmas túlbonyolítás, csak egy előre kitalált és tesztelt program teljes követése, a változatosság kedvéért.

Az augusztus végén eltervezett 1000 snatchből egyébként 468-at sikerült összegyűjtenem, mielőtt könnyes búcsút vettem volna a nagy snatch-fesztiváltól.